Megkaptam, itt van, összeállt! A verseny utáni hétvégén kristályosodott ki az a bizonyosság, amely többet ér még a balatoni futásnál is. Hosszú, nehéz, éveken át tartó kínlódás után mondhatom, hogy megérkeztem valahová, valószínűleg a kiinduló pontra, oda, ahonnan el lehet indulni valódi felfedezések, a fehér foltok, a terra incognitak, az ismeretlen szenvedések, az ismeretlen örömök és főleg a találkozások ismeretlen földje felé. Oda, ahol egyes egyedül egy dolog számít: hogy az ember elvállalja-e boldogan és halált megvető bátorsággal azt a helyet és azt az időt, ahová a sorsa, az élete eseménysora viszi őt, vagy mindenféle kibúvókat keresve elmenekül onnan. Soha, soha többé nem akarok egyetlen csoportosulás része lenni, egyetlen koagulációba, egyetlen iskolába, vallásba, világnézetbe sem akarok beállni, egyetlen életelvet sem akarok magamévá tenni, egyetlen konkrét célt sem akarok elérni, egyetlen oázist sem akarok belakni, ki akarok menni a sivatagba, sáskákon és vadmézen akarok élni, mint Keresztelő Szent János, legalábbis szellemi értelemben, egyetlen kényeztetést kínáló, de cserébe megalkuvást kérő kísértésnek sem akarok behódolni, nem az a dolgom, hogy külön alkukat kössek, nem az a dolgom, hogy behajózzak az ilyen-olyan önféltések mesterségesen hullámtalanított vizeire, nem mondom, hogy szándékosan fogom megkeresni az összes vihart, de azokat, amelyek az utamba kerülnek, szeretném mind végigszenvedni, férfi vagyok, tehát számomra ez az egyetlen dolog, ami számít valamit. Ha van a férfi beavatásnak túlpartja, akkor ott ez van, ez a felismerés, ennek a felelősségnek, az ember saját létének a feltétel nélküli elvállalása, a nyavalygásoknak, a szerencsétlenkedéseknek járó "nem" megüzenése, az ismeretlenbe, a biztos pont nélkülibe történő belépés, hogy találkozzunk, mert találkozás addig nincs, amíg a saját kis motyónkkal vagyunk elfoglalva, találkozás addig nincs, amíg pakolgatunk az egyik padról a másikra, találkozás addig nincs, amíg nem mondjuk ki, hogy semmi sem a miénk, és semmivel sem akarunk rendelkezni, mert mindent csak használatra kaptunk, és nem is olyan sokára úgyis vissza kell adnunk majd. És találkozás addig sincs, amíg mások kegyeiért kuncsorgunk, vagy védműveket építünk magunk köré, hogy az életünkben potenciálisan rejlő események, változások, átalakulások nagy százalékának esélye se legyen megtörténni velünk. Ha van futás, és az a futás tényleg beavatás, akkor ez jön utána, ez a nagy szabadság, amelyben bármit lehet csinálni, ha az belülről fakad, és semmit olyat nem lehet csinálni, amivel valaki más kínál meg minket. Az a nagy szabadság, amelyben az embernek a saját dolgaival kell foglalkoznia, és azon kívül semmi mással sem, az a nagy szabadság, amelyben semmit nem lehet előrelátni, de amely mindig adja a soron következő fordulót. A futásnak valaha az életben maradás volt a tétje fizikai értelemben, régen őseink futva üldözték a kiszemelt zsákmányt, amíg az a kimerültségtől össze nem esett, most pedig valószínűleg szellemi értelemben érvényes a futásra ugyanez, az életben maradásunk végett szükséges vizualitásokhoz, önmagunk és azon keresztül az egész világ jobb értéséhez kerülhetünk közelebb futás közben átélt tapasztalataink által. Át kell futni a papírvékonyságú falakon, meg kell futni az önmagukba záródó köröket, most már tudom, hogy valamin átfutottam tényleg, most már tudom, hogy lezárult egy ciklus, egy kor, és kezdődhet egy új, most már tudom, hogy a Leonidasz projekt minden fogyatékossága és minden kiegyensúlyozatlansága ellenére sem volt hiába való, mert más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem, most már tudom, hogy ez jó volt, tudom, hogy jól döntöttem, amikor belevágtam, jól döntöttem, amikor a nem kis nehézségek ellenére sem adtam fel, jó döntés volt annyi rengeteg időt fordítani a felkészülésre, jól döntöttem, amikor a brazil holtponton keserűen kellett szembesülnöm az alap tévedéssel, hogy a futásomat addig nem a belső tartalommal, hanem a lefutott kilométerek számával igyekeztem biztossá tenni, és jól döntöttem, amikor e szembesülés ellenére, és a kihagyott egy hónap ellenére is folytattam a tervem megvalósítását. Most már tudom, hogy van folytatás, és nem csak annyi, hogy újabb futások következnek, mert az a legkevesebb, hanem úgy is, hogy lépcsőt lépek, és azt teszem meg életem fő motívumának, ami ezt a címet egyedül érdemli meg. Most már tudom, hogy felnőttem magamhoz, ahhoz a léthez, ami én vagyok, ahogy a fiúból férfi válik, ahogy a fiatal indiánból harcos válik, ahogy az ács fia az ember fiává vált. Amit édesapám elültetett bennem, azt továbbviszem, nem leszek haszontalan gyermeke, munkálkodásának, gondolkodásának, eszmélésének folytatója leszek, mindent, amit ő kezdett, el fogok mélyíteni, le fogok ásni, le fogok ásni az emberbe, magamba, és meg fogom találni azokat az okokat, amelyek miatt megkeseredik az életünk, és pusztul a bolygónk, és pusztul a környezetünk, a mentális és a fizikai egészségünk, pusztulnak a társadalmaink, és gyógyítani fogom azokat a mély sebeket minden lehetséges eszközzel. Meg fogom találni a borulásaink gyökereit, meg fogom találni, hogy mitől rándul görcsbe minden izmunk, mért amortizálódunk el anélkül, hogy születnének eredmények, és meg fogom találni a módját annak, hogy ezzel a lehetetlen helyzettel kezdjünk valamit. Ugyanaz a fejlődés, ugyanaz az erő megy át mindannyiunkon, és ahol édesapámból kilép, tud máris folytatódni, mert én ott vagyok, kész vagyok átvenni tőle azt az áramot, és kész vagyok azt tovább vezetni, tovább vinni, kész vagyok arra, hogy tovább égő kanóc legyek, kész vagyok arra, hogy a művet, amelyet ő elkezdett, tovább csiszoljam. Nem én fogom megváltani a világot, van számtalan olyan dolog, amihez semmi közöm sincs, és nem is lesz soha, de ami el lett vetve bennem, annak biztosítani fogom a termőföldet. Nem akarok ráfeszülni a világ összes bajára, de nem akarom ellazsálni se azt a temérdek feladatot, amely az én dolgom mégis. A két szélsőség közti hajszál vékony határon fogom eltölteni az életem hátralévő részét, égve, szenvedve, megszégyenülve minden onnan való kitéréstől, és vágyva vissza oda, arra az egyetlen lehetséges, arra a tű fokán átvezető útra, amelyet eddig is kerestem. Itt a Leonidasz napló vége, holnaptól új élet kezdődik...